Anyaként különösen furcsa ez az időszak.

Mert persze tudjuk, hogy jön az ősz. Tudjuk, hogy a gyerekeknek jót tesz a közösség, hogy szükségük van a rendszerre, a megszokott napirendre, a barátaikra, az óvónénikre, a bölcsődei nevelőkre. És azt is tudjuk, hogy nekünk, anyáknak is szükségünk van arra, hogy legyen újra egy kis időnk.

Mégis van bennünk valami különös szorítás.

Talán azért, mert a nyár végével nemcsak a nyár ér véget.

Egy korszak is lezárul.

Az elmúlt két-három évben az otthon töltött napok sokszor teljesen egybefolytak. Voltak nehéz reggelek, álmatlan éjszakák, betegségek, kiborulások, szétdobált játékok és olyan napok is, amikor az ember délután négykor már csak arra tudott gondolni, hogy vajon mikor lehet végre csendben meginni egy kávét.

De voltak közben egészen apró, megismételhetetlen pillanatok is.

Az első szavak. Az első lépések. A közös reggelik. A délutáni összebújások. Az, amikor a kis kezek még automatikusan megkeresték a miénket.

És most egyszer csak eljön az idő, amikor reggel elkísérjük őket, megpusziljuk őket, becsukódik mögöttük az ajtó, mi pedig ott maradunk a járdán.

És elindulunk vissza.

Vissza a munkába

Talán erről kevesebbet beszélünk.

Arról, hogy milyen érzés anyaként újra munkába állni.

Mert kívülről ez sokszor egyszerűnek tűnik. „Visszamész dolgozni.” Ennyi.

De valójában ennél sokkal több minden történik egyszerre.

Egy anya, aki két-három évig elsősorban anya volt, újra előveszi a korábbi szerepeit. Újra dolgozó nő lesz. Újra kolléga. Újra szakember. Újra lesznek határidők, megbeszélések, e-mailek, feladatok, döntések.

És közben ugyanaz az ember marad, aki reggel még azt kérdezi a gyerekétől, hogy „megetted a reggelidet?”, délután pedig azt számolja, hány perc múlva érhet oda érte.

Talán ezért olyan nehéz visszatalálni önmagunkhoz.

Mert az elmúlt években teljesen természetes lett, hogy minden döntésünkben ott van valaki más is. Mikor kelünk? Mikor alszunk? Mikor eszünk? Mikor indulunk el? Mikor tudunk elintézni valamit?

És egyszer csak újra kell gondolnunk azt is, hogy mi magunk mit szeretnénk.

Lehet egyszerre örülni és szomorkodni

Azt hiszem, az egyik legfontosabb dolog, amit ilyenkor meg kell engednünk magunknak, az az, hogy nem kell egyetlen érzést választanunk.
Lehetünk szomorúak attól, hogy véget ér a nyár.
És közben várhatjuk a szeptembert.

Lehet hiányérzetünk attól, hogy a gyerekünk több időt tölt majd nélkülünk.
És közben örülhetünk annak, hogy újra lesz néhány óránk saját magunkra.

Lehet rossz érzés visszamenni dolgozni.
És közben izgatottan várni, hogy újra használhassuk azt a tudást és tapasztalatot, amit az elmúlt években sem veszítettünk el.

Mert az anyaság mellett nem szűntünk meg azok lenni, akik előtte voltunk.

Csak egy időre háttérbe kerültünk.

Talán a rendezett hétköznapokra is szükségünk van

Bármennyire is szeretjük a nyarat, a kötetlen napokat és a hosszú estéket, egy idő után jólesik a rendszer.

Jó tudni, hogy mikor kell kelni.

Jó újra megtervezni a hetet.

Jó előre tudni, melyik nap ki megy a gyerekért, mikor van bevásárlás, mikor dolgozunk, mikor jut idő egy kávéra, egy sétára vagy éppen arra, hogy csak egyedül legyünk egy kicsit.

Talán furcsa, de a rendezett hétköznapok néha éppen azért hiányoznak, mert a kiszámíthatóságban van valami megnyugtató. A nyár szabadsága után újra lesznek kapaszkodók. És talán mi is lassan visszatalálunk a saját ritmusunkhoz.

Az utolsó nyári hét

Úgyhogy most, az utolsó héten talán nem is kell még annyira sietni.

Nem baj, ha még egyszer elmegyünk fagyizni.

Nem baj, ha este tovább maradunk fenn.

Nem baj, ha még egyszer mezítláb sétálunk a fűben, vagy késő estig beszélgetünk a teraszon.

Nem kell már a szeptemberre gondolni minden percben.

Mert lesz rá elég idő.

Egy hét múlva úgyis becsukódik mögöttünk a nyár ajtaja, és kinyílik egy másik.

Egy olyan időszak, amelyben talán újra több hely jut nekünk is.

A munkának. A terveinknek. A saját gondolatainknak. Annak a nőnek, akik az anyaság előtt voltunk – és annak is, akivé közben váltunk.

Mert a szeptember nem azt jelenti, hogy valami véget ér.

Hanem azt, hogy valami új kezdődik.

És lehet, hogy az első reggel még kicsit összeszorul a szívünk, amikor ott hagyjuk a gyerekünket a bölcsiben vagy az óvodában.

De aztán hazafelé talán lesz egy pillanat, amikor megállunk, veszünk egy nagy levegőt, és rájövünk:

most egy kicsit én is jövök.

És talán éppen erre van szükségünk.