Az első két évben a délutáni alvás nagyjából kiszámítható volt. Nem mondom, hogy mindig percre pontosan ugyanakkor történt, de kialakult egy működő rutinunk. Szinte minden nap babakocsiba tettem a kislányomat, és elindultunk az erdő felé. Az oda vezető úton még nézelődött, mutogatott, beszélgetett velem, én pedig élveztem a közös sétákat. Aztán ahogy beértünk az erdőbe, valami varázslat történt. A madárcsicsergés, a levelek susogása és a friss levegő olyan hatással volt rá, hogy néhány perc múlva már mélyen aludt a babakocsiban.

Ez annyira jól működött, hogy szinte el sem tudtam képzelni más megoldást.

Aztán közeledett a bölcsőde kezdése, és egyre többször megfordult a fejemben, hogy jó lenne, ha nem kizárólag babakocsiban tudna aludni. Elkezdtem próbálkozni az ágyban történő altatással. Persze volt egy apró részlet, ami nem változott: továbbra is csak cicivel volt hajlandó elaludni az ágyban. Akkor még azt gondoltam, hogy ez nem akkora probléma, hiszen legalább működik.

A nyár azonban újabb fordulatot hozott.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy az addig bevált módszerek egyre kevésbé működnek. Volt, hogy egyáltalán nem aludt el délután. Máskor ugyan sikerült elaltatni, de ezt megelőzte egy húsz-harminc perces teljes összeomlás. Sírás, forgolódás, tiltakozás, felállás, visszafekvés, majd újra sírás. Mire végre lehunyta a szemét, sokszor én is úgy éreztem magam, mintha lefutottam volna egy maratont.

Minden alkalommal azt hittem, hogy most megtaláltam a megoldást. Aztán másnap vagy egy hét múlva ugyanaz a módszer már semmit sem ért.

Közben elérkezett a bölcsődei beszoktatás. Naivan azt gondoltam, hogy majd a közösség ereje segít. Hiszen ott alszanak a többiek is, biztosan ő is követni fogja őket.
Hát nem így lett.

A kislányom ugyanis szilárd meggyőződéssel vallotta, hogy csak anyával alszik. A bölcsiben hiába feküdtek le a többiek ebéd után, ő nem volt hajlandó csatlakozni hozzájuk, állandóan felkelt, hangoskodott. Ráadásul általában körülbelül két órával később álmosodott el, mint a csoport többi gyermeke.

Próbáltam logikusan gondolkodni. Talán nem fárad el eléggé délig. Ezért rászoktunk arra, hogy korábban vittem bölcsődébe, hogy több ideje legyen játszani, mozogni és elfáradni. A terv részben működött is. Délre valóban sokkal fáradtabb lett.
Csakhogy az ott alvás továbbra sem jött össze.

Sőt, mire délre érte mentem, és hazavittem, gyakran már átesett a holtponton. Az a bizonyos pillanat, amikor a gyerek annyira fáradt, hogy már képtelen elaludni. Ilyenkor kezdődött a második felvonás otthon.

Persze vannak csodával határos napok is. Olyankor öt perc alatt elalszik. Én pedig ilyenkor teljesen értetlenül fekszek mellette, és próbálom megfejteni, hogy ma vajon mi működött másként.
Sajnos ezek a napok ritkák.

A legtöbbször továbbra is komoly küzdelem az altatás. Néha segít egy altató zene. Máskor az, ha fejből mesélek neki. Kitalálok történeteket állatokról, tűzoltókról (ez nálunk nagy kedvenc), vagy éppen arról, mi történt anyával, amikor kicsi volt. Bevallom, nem volt különösebben kalandos gyerekkorom, ezért ezekben a mesékben anya gyakran olyan izgalmas helyzetekbe keveredik, amelyek gyanúsan emlékeztetnek egy-egy jól ismert mese cselekményére. Szerencsémre ő ezt még nem szúrta ki. :D

Amikor néhány napon keresztül ugyanaz a módszer működik, már majdnem elhiszem, hogy végre megtaláltam a megoldást.
Ilyenkor még büszkélkedem is a családnak, hogy na, most már tudom a titkot.
Aztán természetesen minden felborul.
Az altató zene többé nem érdekes. A mese unalmas lesz. A cici nem elég. Az ölelés, a ringatás nem megfelelő. És kezdődik minden elölről.

A délutáni programok pedig rendszeresen áldozatul esnek ennek az egésznek. Mire végre sikerül elaludnia, majd később felébrednie, sokszor már késő délután van. Számtalan programot mondtam már le vagy szerveztem át emiatt. Néha úgy érzem, hogy az egész napunkat a délutáni alvás köré építjük.

Most, hogy ismét itt a nyár, valamivel könnyebb a helyzet. Legalábbis annyiban, hogy sokáig világos van. Ha későn ébred fel, még akkor is marad idő egy kis játszótérre, biciklizésre vagy kinti programra. Ez valamelyest enyhíti azt az érzést, hogy az egész délutánunk elveszett.

Őszintén szólva sokszor nem is tudom, mi lenne a jobb. Az, ha végre teljesen elhagyná a délutáni alvást, és kiszámíthatóbbá válnának a napjaink? Vagy az, hogy továbbra is aludjon délután, még akkor is, ha ezért nap mint nap meg kell küzdenünk?
Mert amikor végre elalszik, magamra is jut egy kis idő. Dolgozhatok, rendet rakhatok, válaszolhatok az e-mailekre, vagy egyszerűen csak ihatok egy kávét csendben, vagy mint ahogy most is, írhatom ezt a cikket. Ezek az órák nagyon sokat jelentenek.
Mégis azt gondolom, hogy a kérdés valójában nem rólam szól.

Bármennyire nehéz is néha, hiszek abban, hogy a gyerekeknek szükségük van a pihenésre. Nemcsak a kicsiknek, hanem a nagyobbaknak is. Lehet, hogy az óvoda után megszűnik a délutáni alvás, de a pihenés iránti igény nem tűnik el. Egy iskolás gyermeket minden nap rengeteg új információ, élmény és inger ér. Az agyuk szinte folyamatosan dolgozik, fejlődik, alkalmazkodik.

Talán nem minden gyerek alszik majd délután, de a nyugodt pihenésre ugyanúgy szükségük van. Én legalábbis szeretném megadni ezt a lehetőséget a lányomnak. Mert hosszú távon fontosabbnak érzem azt, hogy megtanuljon megállni és feltöltődni, mint azt, hogy az én napirendem tökéletesen kiszámítható legyen.

Szóval egyelőre folytatjuk a délutáni altatás nagy kalandját. Lesznek könnyebb napok és lesznek nehezebbek. Lesznek új módszerek, amelyekről azt hiszem majd, hogy örökre beválnak, és lesznek olyanok is, amelyek egy hét után teljesen használhatatlanná válnak.
De valószínűleg ez is csak egy újabb szakasz az anyaság végtelenül változó történetében. És ha valamit megtanultam az elmúlt években, az az, hogy semmi sem tart örökké – sem a könnyű időszakok, sem a nehezek.