A minap beszélgettem egy nagymamával, aki tapasztalt, háromgyermekes édesanyaként egy számomra nagyon érdekes témát vetett fel. A beszélgetés közben ráébredtem, mennyire jellemző rám most is az állandó cselekvés.

Mielőtt édesanya lettem, napi 10–12 órát dolgoztam. Munka után főztem, tornáztam, vagy éppen valamilyen tanfolyamot végeztem. Reggelente olvasással indítottam a napot, este pedig filmnézéssel zártam. Szinte minden percem be volt osztva. Nem volt megállás.

A terhességem idejére azt terveztem, hogy majd kicsit lassítok. El is képzeltem, mivel töltöm az utolsó két hónapot otthon: megtanulok zongorázni, elolvasok néhány könyvet, több időt szánok magamra. Ugye milyen paradoxon? A munka nélküli időt is azonnal új feladatokkal akartam megtölteni.

Végül a munkák – ha csak napi 1–2 órában is – egészen a terhesség végéig elkísértek. Természetesen a szülés után sem változtam sokat. Amíg szoptattam, sétáltam a babával, létrehoztam a Namirát, megalkottam a brandet, elindítottam a webshopot. Alkalmanként pedig újra dolgoztam.

Egy erdei séta alkalmával meghallgattam Steigervald Krisztián generációkutató egyik interjúját. Arról beszélt, hogy egy mai édesanya szoptatás közben gyakran előveszi a telefonját, olvasgat, ügyeket intéz, hogy lekösse magát ahelyett, hogy a babájára figyelne. Hirtelen magamra ismertem. Tényleg nem tudok meglenni anélkül, hogy olvasnék vagy intéznék valamit. Úgy éreztem, minden ébren töltött percet ki kell használnom.

De hova ez a rohanás?

Eszembe jutott, amikor évekkel ezelőtt jógára jártam, az oktató szájából gyakran elhangzott: „Figyelj befelé.” Akkoriban mennyit segített ez! Az önmagunkra való figyelés, a légzésünk megfigyelése lecsendesíti az elmét, és segít valóban jelen lenni.

Én viszont beleestem abba a hibába, hogy minél több mindent próbáltam belepréselni az életembe, miközben elfelejtettem benne lenni a jelenemben. Az életem mókuskerékké vált.

Pedig milyen hatalmas öröm és feltöltődés nézni az alvó babát. Vagy csak csendben gyönyörködni benne szoptatás közben.

És igen, mi anyák akaratlanul is beleesünk abba a kútba, amit úgy hívnak: kiégés. Elveszünk a napi teendők között: gyerek, háztartás, párkapcsolat, munka, énidő, hobbi. Minden egyszerre akar jelen lenni.

De vajon belefér minden az aktuális élethelyzetünkbe?
Vagy szortíroznunk kell?

Talán nem az a kérdés, mennyi mindent tudunk még belepréselni a napjainkba vagy éppen mit hagyjunk ki, hanem az, mennyit élünk meg belőlük igazán. Az anyaság nem verseny, nem teljesítménylista, hanem kapcsolódás. Önmagunkhoz, a gyermekünkhöz, és ahhoz a pillanathoz, amely éppen most történik. És lehet, hogy éppen ebben a megállásban találjuk meg újra önmagunkat.